Albert Einstein (1879-1955)
Az ő nevéről szokás leggyakrabban a „zseni” szóra asszociálni. A relativitás-elmélet feltalálójaként alapjaiban változtatta meg a térről, időről és gravitációról szóló elméleteket. 1933-ban, már elismert német tudósként a Harmadik Birodalom hazaárulással vádolta, könyveit elégették. Menedékjogot kért az Amerikai Egyesült Államoktól, és később befolyását és anyagi forrásait kihasználva segített másoknak is vízumot szerezni. Egy neki tulajdonított mondás jól tükrözi e küzdelemhez való hozzáállását: "A politika a pillanaté, egy egyenlet viszont az örökkévalóságé"
Thomas Mann (1875-1955)
Az 1929. évi irodalmi Nobel-díj nyertese nagyjából Einsteinnel egy időben hagyta el Németországot. Noha öt évre Svájcba menekült, végül Einstein szomszédjában telepedett le Princetonban, New Yersey –ben.
Gaiyur Yunus Mann Európában tanított, amikor rájött, hogy a Németországba való visszatérés az életébe kerülhet. Ez mélyen megérintette, hiszen egyet jelentett munkái nagy részének elhagyásával is: „ Az összes kézirat… minden elveszett az emigrációnk miatt.” Az ismeretlen jövő megrémisztette, mivel, ahogy felesége írta később emlékirataiban: „ Mann jó németnek tartotta magát, aki túlságosan kötődik anyanyelvéhez és hazája kulturális hagyományaihoz ahhoz, hogy aggodalom nélkül éljen egy teljesen más életformában.
Mann íróként folytatta munkáját és a 20. század legnagyobb német regényírója lett. Legismertebb munkái többek között: A Buddenbrook-ház (1900), Halál Velencében (1912), Varázshegy (1924), Doktor Faustus (1947). 78 éves korában Mann visszatért Svájcba, ahol állampolgárságot kapott. Két évvel később halt meg.
Sigmund Freud (1856-1939)
A Harmadik Birodalom felemelkedése Németországban a pszichoanalízis megalapítójának kényszermigrációját is jelentette. Az emberi elme természetének újraértelmezése révén munkáival, mint „Az álmok jelentése” (1953) forradalmasította a pszichiátriát és a pszichológiát.
Amikor Hitler seregei megtámadták Ausztriát és kihirdették a német egységet, barátai ragaszkodtak hozzá, hogy Freud, aki akkoriban 84 éves volt, és 79 éve Bécsben élt, hagyja el a várost. Ő makacsul ellenállt: „Ez olyan lenne, mintha dezertálnék; mintha katonaként elhagynám a posztomat.”- mondta. Végül azonban mégis Londonba menekült, és még abban az évben meghalt.
Ovid (43 B.C-17 A.D.)
Természetesen nemcsak a 20.században éltek híres menekültek. Egy sokkal korábbi példa erre Publius Ovidius Naso (Ovid), a Római Birodalom egyik legünnepeltebb költője.
Senki sem tudja, Augustus császár miért száműzte Ovidot Rómából a birodalom határán fekvő Tomusba, egy,a Fekete-tenger partján fekvő kis faluba (ma Románia). Az egyik feltételezés szerint Ovid egyik költeménye, „A szerelem művészete” túl feslett és illetlen műnek bizonyult; egy másik verzió szerint a császár tettét politikai okok indokolták. Száműzetéséről Ovid így írt: „Ellenséges emberek között, minden elképzelhető betegségtől szenvedek…. Senki sem él távolabb a hazájától nálam.” Nyolcéves száműzetése alatt Ovid befejezte „Metamorfózis” című munkáját, görög és latin mitológiai történetek gyűjteményét, amely nevét nemcsak halhatatlanná tette, hanem olyan európai írókra is hatással volt, mint Shakespeare és Goethe.
Dante (1265-1321)
Ha Dantét nem száműzik, menny és pokol erőteljes vízióival teli mesterműve, az Isteni színjáték talán sosem készül el. A 14. század fordulóján Dante politikai szerepvállalása miatt többet nem térhetett vissza otthonába.
Egy forrás szerint Dante hátralévő életében tiltakozásul Itáliát járta. Nem bújt el, nem adta fel a harcot; ilyen körülmények között fogalmazta meg etikai és politikai nézeteit. Ma az egyik legnagyobb olasz költőként tartják számon.
Frederic Chopin (1810-1849)
A honvágy és a politika által okozott frusztráció inspirálta a lengyel születésű zeneszerzőt, Frederic Chopint is. Zenei karrierje érdekében elhagyta Varsót, de a lengyelek Oroszországgal szembeni veresége megakadályozta visszatérésében. Élete nagy részét Párizsban töltötte, ahol 21 éves korában telepedett le. Az 1848-as francia forradalom után Párizsba való visszatérése előtt egy évre Angliába menekült; egy évvel később TBC-ben hunyt el 39 éves korában.
Chopin jól ismert romatikus zongorajátékairól. Mazurkái, polonézei és szerenádjai lengyel népi motívumokra épülnek, így nyilvánította ki politikai nézeteit. Ez a szentimentalizmus bukkan fel egy, a családjának Lengyelországba írt levelében is: "Tudjátok, mennyire törekedtem rá, hogy műveimben megjelenítsem a lengyel népzenei motívumokat."
Madeleine Korbel Albright (1937-)
Az Amerikai Egyesült Államok történetének első női külügyminisztere is megtapasztalta a menekült lét bizonytalanságát és tragédiáját. Albright-ot kétszer toloncolták ki hazájából. 1939-ben, kétéves korában családja a náci megszállás elől menekült. Édesapja akkoriban megkülönböztetett cseh diplomata volt, így öt évet töltöttek Angliában. Visszatérésük után nem sokkal, 1948-ban azonban a kommunista hatalomátvétel miatt újra el kellett hagyniuk Prágát. Édesapja ekkor kapott menedékjogot az Amerikai Egyesült Államoktól.
Albright a Columbia Universty-n phd-zett és a Georgetown Universty-n tanított nemzetközi kapcsolatokat. George Bush elnöksége alatt az USA ENSZ nagykövete volt. 1997-ben Clinton elnök külügyminiszterré nevezte ki. Politikai elemzők szerint saját sorsa miatt átérzi a hasonló tragédiákkal sújtott egyének és nemzetek helyzetét.
Marc Chagall (1887-1985)
Chopin-hez hasonlóan Chagall is sokat merített hagyományaiból, szülővárosa, a fehérororszországi Vitebsk zsidó közösségének szokásaiból. Gyermekkora emlékei háztetőn zenélő hegedűsökről, hagyma alakú templomtornyokról, szakállas rabbikról és vidám esküvőkről gyakran feltűnnek álomszerű képein. Chagall életében kétszer menekült politikai okokból: először 1922-ben az orosz forradalom után, majd később 1941-ben, amikor a II. világháború kitörésekor elhagyta Párizst és New Yorkba emigrált.
Victor Hugo (1802-1885)
A híres francia író nevéhez számos verseskötetén kívül olyan művek kapcsolódnak, mint a Nyomorultak (1862), vagy A Notre Dame-i toronyőr (1831). 1851-ben hazája elhagyására kényszerült, és bár már híres író volt, megmenekülése érdekében egyszerű munkásnak kellett álcáznia magát. Első gondolata az volt, hogy Belgiumba megy, de ott nem fogadták. Később Svájcot választotta volna, végül az angol Csatorna-szigeteken telepedett le. Ottani tapasztalatairól Hugo így ír: „Szeretek mindent, ami a szabadságért, az anyaországért vagy az igazságért küzd; és bár béke van bennem, mindig fáj, hogy idegen földön járok.”
Legtöbb művét 20 éves száműzetése alatt írta, ebben az időszakban készült legjobb regényei közül is néhány. Végül 1870-ben visszatért Párizsba, de újra menekülnie kellett.
Menekült sorsára Hugo így reagált: „Még azt sem mondhatom el, hogy valami nagyszerű dolog elnyomása elől menekültem.” Hugo-t a legbefolyásosabb közvélemény-formáló íróként tartják számon Franciaországban. Amikor élete vége felé végül visszatérhetett Párizsba, tömegek köszöntötték az utcákon: „Sokáig éljen Victor Hugo!”