Világszerte több, mint 300 millió ember ünnepli- mi is kivettük a részünket.
Ha nem is háromszázmillióan, de 100-nál biztosan többen gyűltünk össze a Kertész utcában megbúvó Refuge étteremben, hogy megünnepeljük a perzsa újévet- ittszületettek és ideérkezettek.
Az előző napokban igazán igyekezett a tavasz, hogy a legjobb arcát mutassa újév napjára és lám: apró kisiklásokkal és bizonytalanságokkal, de sikerült vasárnapra igazán összeszednie magát; verőfény, nyitnikék és könnyű szív- igazi ünnepi hangulatban érkeztünk meg édességekkel, dekorációval és kiadós ételekkel megrakodva a Kertész utcába. Mint az ilyen alkalmakkor mindig, az afgán nők elképesztő energiákkal tettek-vettek-rendezkedtek-csinosították a helyet, hogy a pár óra múlva megérkező vendégek számára kényelmesen berendezzék a helyszínt. Ahmed és én, az előkészületeknél egyedül jelenlévő két férfiként csak pislogtunk a pergő, határozott rendelkezésektől és csak néha sandítottunk egymásra mosolyogva, amikor egy perc szünetet hagytak nekünk a hölgyek a nagy zajlásban. De megérte, mert a magunk patópálos tempójában talán még mindig a texttileket akasztgatnánk a falakra.
Az elmúlt hónapokban a folyamatos hökkenet inspiráló állapotában vagyok: minden programunkra jóval több ember érkezik, mint amennyire készülünk. Persze a perzsa újévünk tavaly is népszerű volt, de idén a háromszintes étteremben koraeste már mozdulni is nehezen lehetett: afgánok, irakiak, irániak, kongóiak, kurdok, magyarok, norvégok és szomálok beszélgettek, táncoltak együtt (jelentkezzen aki kimaradt). És ahogy minden ilyenkor alkalommal, legizgalmasabbak a spontán kialakuló beszélgetések, a rengeteg személyes történet és karakter amelyek néha zavarbaejtenek, de legtöbbször éppen a mindennapi nyavajákat görgetik le a lelkemről: a legoptimistább és bizakodóbb emberekkel találkozom az ilyen alkalmakkor.
A tánc: elsöprő az a lendület, ahogyan a nők levonulnak az alsó terembe berendezni maguknak a táncparkettet és tapsra vagy zenére táncolni kezdenek. Ilyenkor mindig bosszankodom, mert mennék le én is, csakhogy -és egy Nowruzon így van rendjén- a férfiak nem táncolnak a nőkkel közösen, hanem egy másik teremben bosszankodhatnak magukban, hogy a nagyobb táncteret már megint ők kapták meg. (Meg a gyerekek persze, akik sokan vannak, többnyire elektronként cikáznak a szintek között, bár egyik önkéntesünk mesélte, hogy rajzolni és kézműveskedni is látta őket.)
És a Nowruz vége: vidám, boldog arcok állnak össze egy közös fotózásra (ráférni perszehogy nem mindenki fér), utána pedig igazán ünnepi hangulatban szedelőzködnek és indulnak haza, ki-ki az új ismerettségekkel és élményekkel a zsebében.
Jövőre találkozzunk megint!
