A Menedék Egyesület a Magyarországon élő külföldiek társadalmi beilleszkedésének segítését elsősorban szociális szolgáltatásokon keresztül, a szociális munka eszközeivel végzi. A hazai szociális igazgatás ugyanolyan meghatározója mindennapi munkánknak, mint a menekültügyi és bevándorlási intézményrendszer. Közvetlen közelről éltük át a 2015-öt követő években, hogy miként vált ez utóbbi a politikai opportunizmus áldozatává, és aggódunk amiatt, hogy a szociális igazgatásra és szociális ellátásokra is hasonló sors vár.
El Greco - Szt. Márton és a koldus, National Gallery of Art, Washington
Bár a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételt 2010 - a második Orbán-kormány hivatalba lépése - óta külön törvény (2010. évi CXXXI. törvény) írja elő, amit a közelmúltban a kormány javaslatára a társadalmi részvétel erősítése érdekében módosított a parlament, a magyar szociálpolitika szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényben (Szoctv.) meghatározott alapelveit átíró módosítását minden előzetes egyeztetés nélkül, a „Magyarország biztonságát szolgáló egyes törvények módosításáról” szóló ún. salátatörvényben, többek között a körözési nyilvántartás módosítására, vagy a határvadászok szolgálati jogviszonyára vonatkozó rendelkezések között terjesztette a kormány az Országgyűlés elé. Mivel a törvénymódosítások előterjesztésének közigazgatási egyeztetése során nem volt alkalmunk véleményt nyilvánítani, az Országgyűlés honlapján megjelent, és azóta néhány ponton módosított törvényjavaslatról osztjuk meg álláspontunkat.
A kormány által benyújtott módosítás – ahogy a bevezetőben írtuk – alapvetően írja át az 1993-ban született szociálpolitikai szabályokat. Szemben a Szoctv. hatályos rendelkezéseivel, amelyek az “állam központi szervei és a helyi önkormányzatok” feladatául rendelik a szociális ellátás feltételeinek biztosítását, a törvényjavaslat indokolása szerint csupán „végső soron” tenné az állam feladatává, hogy közreműködjön a szociális biztonság megteremtésében. A javaslat előírná, hogy az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős, ha önhibáján kívül ezt nem tudja biztosítani, akkor hozzátartozói kötelesek segíteni, ezt követően a helyi önkormányzatok kötelezettsége. És csak legvégül, ha az előbbiek nem képesek a szociális biztonságot megteremteni, lép be az állam. A kormány által benyújtott törvényjavaslat vitája során tovább módosul a szöveg - ám a lényeg szempontjából csupán az változott, hogy a hozzátartozók, illetve az önkormányzat “gondoskodásra vonatkozó kötelességének” nem teljesítése esetén felelős az állam.
Ez ellentétben áll az Alaptörvénnyel, amelynek XIX. cikke ugyan törekvésként, de előírja az állam számára, hogy „minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”.
A törvényjavaslat adós marad annak kifejtésével, hogyan szolgálná a tervezett módosítás Magyarország biztonságát.
A javaslat új viszonyítási alapként a „szociális vetítési alapot” vezetné be az öregségi nyugdíj legkisebb összege helyett, anélkül, hogy meghatározná a fogalmat, vagy a „vetítési alap” számítási módját.
A kormányzat kommunikációja szerint “a kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg”. Ezzel szemben a kommunista érzelmekkel nem vádolható XIII. Leó által kiadott, a keresztényszociális, kereszténydemokrata mozgalmak számára is hivatkozási alapként szolgáló Rerum novarum enciklikájában azt szögezte le, hogy a hatalom felelősséggel tartozik a kiszolgáltatott és leszakadó rétegek iránt is, az ő érdekeiket védenie, jogait biztosítania kell (“...míg a szegények tömegei, akik semmilyen saját eszközzel nem rendelkeznek érdekeik megvédésére, kizárólag az államra támaszkodhatnak. Ezért az állam a nincstelenek tömegéhez tartozó bérmunkásokat különleges védelemmel és gondoskodással köteles körülvenni.”)
Természetesen lehetséges az egyén felelősségét kihangsúlyozó szociális politikát folytatni - egy liberális társadalompolitika alapja az öngondoskodáson alapuló megközelítés, amely az egyénre, individuumra épít, hangsúlyozva az egyén elsődlegességét a közösséggel szemben. A liberalizmus emellett az állami újraelosztás minimalizálását, a magántulajdon védelmét hirdeti - tehát ha az egyén öngondoskodását tesszük elsődlegessé, akkor az állam szerepét, és a szerep ellátásának forrásául szolgáló adó- és járulékterheket minimalizálni szükséges. Ezzel szemben az EU-országok között Magyarországon a legmagasabb az alacsony munkajövedelmek teljes adóterhelése, míg a magasabb jövedelmek teljes adóterhelése tekintetében az EU-országok középmezőnyébe tartozik. 2010 óta a kormányzat szinte teljes mértékben központosította a közigazgatást - hatásköröket, és forrásokat vont el az önkormányzatoktól - e központosítási céllal is ellentétes az egyén, családja után az önkormányzatra hárítani a gondoskodás biztosítását.
Nem állítjuk, hogy a módosítani szándékozott törvény, és a hatására kialakított és működtetett intézményrendszer hibátlan, sőt, még azt sem, hogy jól működik. Hasonló volt a helyzet az azóta teljesen kiüresített menekültüggyel, a sorozatos, de rendszerszemléletet nem tükröző módosítgatásokkal deformált idegenrendészettel.
Munkánk során hasonló fejleményekkel szembesültünk a Magyarországon élő külföldiek, közöttük a magyar állam védelmében részesített menekültek, oltalmazottak társadalmi beilleszkedése során. Az állam a kezdetekben (2008-13. között) a befogadó állomáson tartózkodás lehetősége (ami az érintettek lakhatását segített megoldani) mellett jogszabályban meghatározott támogatások széles körét nyújtotta a menedékjogot kérelmezők mellett az elismert menekülteknek, oltalmazottaknak. Az utóbbiaknak nyújtött széttöredezett támogatások ugyanakkor önmagukban csekélyeknek tűntek. 2014-ben - a befogadó állomáson tartózkodás lehetőségének drasztikus csökkentése mellett - a széttöredezett támogatásokat egységes, pénzbeli támogatás váltotta fel, amelyet integrációs szerződés alapján nyújtott az állam. Az állami szerepvállalás mellett az Európai Unió által biztosított források kiegészítő jelleggel biztosítottak - zömmel civil és önkormányzati szervezetek által megvalósított projektek keretében - támogatást a menekültintegrációhoz. 2016-ban megszüntette a kormányzat az integrációs szerződést, ezzel a menekültek, oltalmazottak semmilyen állami támogatást nem kaptak és kapnak a társadalmi beilleszkedésükhöz, de megmaradt a lehetőség az uniós támogatásból megvalósuló integrációt támogató projektekre, majd 2018-ban ezt a lehetőséget is megszüntette a kormány, amikor visszavonta már kiírt pályázati felhívásokat, és a civilek számára megszűnt a kormány által koordinált uniós forrásokhoz való hozzáférés lehetősége. A támogatás megszüntetése a menekültügyi ellátórendszer visszafejlesztésével járt: sorra zárta be a kormányzat a menekülteket befogadó állomásokat, mára már csak egy, a legkisebb kapacitású maradt nyitva Vámosszabadiban. (A menekültek, oltalmazottak integrációja iránt érdeklődők a Menedék által összeállított, “Valahol otthon lenni” című tanulmánykötetben találhatnak további érdekességeket, ami itt olvasható.) Ennek beismerése a kormányzat részéről, hogy Oroszország Ukrajna ellen indított háború elől menekülők ellátásával nem a menekültügyi ellátórendszert, hanem a katasztrófavédelmet bízta meg, a menekültügyi hatóság kizárólag a menedékeskénti elismerés iránti kérelmek elbírálását végzi. A katasztrófavédelem nem alkalmas arra, hogy az integrációs szükségleteket felmérje, egyéni esetmunka alapján biztosítson támogatást, segítse a munkaerőpiaci integrációt, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést - ez csak pár példa a külföldiekkel kapcsolatos szociális munkában jelentkező mindennapi feladatokra. Ezt jelenleg a civil, egyházi szervezetek munkatársai, önkéntesei, illetve az önkormányzatok egyébként is leterhelt, forráshiányos családsegítéssel, gyermekjóléttel foglalkozó munkatársai látják el - a kapacitások korlátai miatt sok menekült, oltalmazott magára maradt, a legrátermettebbek képesek csak beilleszkedni a társadalomba, nagy a marginalizáció, elszigetelődés
Aggasztó a párhuzam a most benyújtott törvényjavaslattal, nagy a veszélye, hogy végiggondolt, megvitatott, kidolgozott koncepció, struktúrák és források híján a legrászorultabbak csupán magukra és szeretteikre számíthatnak, társadalmi szerződés helyett az “ember embernek farkasa” elv érvényesül. Fokozottan érinti ez azokat a menekülteket és más bevándorlókat, akik családjuktól, rokonaiktól távol, a számukra ismerős helyi közösségek támasza nélkül kezdenének új életet Magyarországon. Az ő esetükben az állami segítségnyújtás nem a személyes felelősségvállalás elhárítását jelenti, hanem az első lépések támogatását egy autonóm, kiteljesedett élet újraépítésében. Úgy gondoljuk, hogy egy jól működő demokráciában az állam nem a polgárok ellensége, vagy legalábbis ellenérdekelt fél, hanem egy olyan intézmény, amit a társadalomban meglévő bizalom és szolidaritás működtet annak érdekében, hogy a közjó gyarapodjon és mindenki méltóságban éljen. A Menedéknél végzett munkánk során a külföldieket megismertetjük a magyar és európai kultúra alapelveivel, amelyeknek szintén része ez a szolidaritás, bizalom, és a rászorulók és elesettek segítése. Reméljük, hogy a szociális igazgatás nem válik a menekültügyhöz hasonlóan olyan szakterületté, ahol a napi kicsinyes politikai érdekek, az önzés, az áldozathibáztatás és az elesettekkel való együttérzés hiánya határozza meg a mindennapi működést.