Az Andrássy út Oktogontól a Hősök teréig fekvő részén mindig kedvesek voltak nekem a padok: ritka, hogy sétálástól kicsit megfáradt, szusszanásra megpihenő ücsörgőket látni rajtuk; gyakoribb -szinte jellemző-, hogy a padokat elfoglaló pestiek szinte piknikhangulatban berendezkednek rajta, hosszan költik el a nagyebédjüket, gazsulálnak, órákat beszélgetnek, aztán amikor kezd kifújni a város: alszanak rajtuk.- legutóbbi, Budapest Anno elnevezésű várossétánkról Forgách Péter írt bejegyzést.
Az Andrássy út Oktogontól a Hősök teréig fekvő részén mindig kedvesek voltak nekem a padok: ritka, hogy sétálástól kicsit megfáradt, szusszanásra megpihenő ücsörgőket látni rajtuk; gyakoribb -szinte jellemző-, hogy a padokat elfoglaló pestiek szinte piknikhangulatban berendezkednek rajta, hosszan költik el a nagyebédjüket, gazsulálnak, órákat beszélgetnek, aztán amikor kezd kifújni a város: alszanak rajtuk. Furcsa ez a városrész: egyszerre otthonosan belakott és zavaróan sok: túl tágas, zajos és mocskos. Én egészében sose szerettem -most se- igazán, de vannak kis szigetei, amik ilyen-olyan okok miatt meghatározóak és kedvesek lettek. Mint Pest egésze. Lényegit persze nem, de valami tipikusat elárul az otthonomról ez a városrész. A Menedékben ez volt az első szervezett városi sétám. A műfajt nagyon szeretem: egy választott tematika mentén -most a századfordulós budapesti hétköznapok-, a mindennapi tekintetet kizökkentő, a megszokott városi rutinélményt felforgató, ismeretgazdagító túrákhoz a legjobb városi tapasztalataim kapcsolódnak. Elidegenedett városlakóként az ilyen túrák sokat segítenek, hogy megbíirkózzak a városommal szembeni elhidegüléssel.
A mostani sétánk séta része az Oktogonon indult, de előtte a Menedék Népszínház utcai fészkében négyen-öten egész délelőtt főztünk és szendvicseket készítettünk, aggódva, hogy a séta zárásaként tervezett ligeti pikniket eláztatja az eső. De mire a cókmókkal az Oktogonra szervezett gyülekezőre megérkeztünk, szépen kivirult és 15-20 vendég már ott zsizsegett a megbeszélt találkaponton. Sétálva sokat beszélgettünk a századfordulós pesti nőkről, akik talpig japán gésának öltözve korzóztak ki a kávéházakból, saccolgattuk, hogy egy lovasútra vajon hányan férhettek fel, a Képzőművészeti Egyetemen rengeteget fényképeztük magunkat, a Kisföldalattiban a Noémire vártunk, hogy elbiciklizzen a megvenni elfelejtett szakaszjegyekért, miközben a korabeli szerelvények beosztásait tárgyaltuk ki (külön kocsi az uraknak, a dohányzóknak és a hölgyeknek). A Hopp Ferencnél gésáztunk megint egy kicsit, utána még kicsit döngettük az annak idején fakockával borított Andrássy betonját, hogy belefussunk a hétvezérbe meg Dzsibríl arkangyalba. (A gyerekeken már a Török Nagykövetség kerítésénél is kitört az ugrabugra, a bitang talapzatokra ezek után úgy nyargaltak fel, mint a fene.) A Ligetben -a tó mellett- habzsidőzsiztünk egy igazit: mire mindent megrágtunk, pont eleredt az eső. Szép, klasszikus keretes szerkezet.
A túrát most én tartottam és a következő párat is én tervezem, de már kacsingat egy-két kliensünk arra, hogy ő is tartana egy, a saját kedves városrészét bemutató sétavezetést. Én ezeket várom a legizgatottabban.
