Madzsidi, aki nyolc nyelven beszél

- Arra kérlek, hogy kérdezzél engemet, úgy könnyebb elmondani dolgokat.
- Ma 2006. május 30-a van, és nem tudom, hallgattál-e híreket: tegnap Kabulban egy amerikai katonai konvoj súlyos balesetet okozott, az egyik teherautó belerohant vagy egy tucat civil autóba, többen meghaltak, a tömeg az amerikaiakra támadt, lövöldözés is volt, utána pedig tüntetés Karzai elnök ellen.
- Igen, a tüntetést, azt már láttam egy kicsit a BBC-n, sokan téglákat dobáltak, a rendőrök meg lőttek.
- Milyen érzés neked, amikor ilyen híreket hallasz otthonról?
- Nekem nagyon rossz. Egy kicsit most jobb lett Afganisztánban, és akkor tessék, jön egy ilyen dolog, és akkor megint nem lehet tudni, hogy mi lesz, mi jön. Én azt hiszem, soha nem lesz ott béke, az emberek vérébe' van ott minden.
- Figyelemmel kíséred az afganisztáni eseményeket?
- Ez úgy van, hogy amikor egy magyar ember elmegy valahová máshová, akkor is magyar ember marad, és amikor például én most itt vagyok Budapesten, nekem akkor is marad a második otthonom Békéscsaba, ahol lakom, és nekem az érdekes, fontos. Amikor valaki felhív, kérdezem: - Mi újság van? - Azt mondja: - Baleset volt. - Hol? Mikor? - Ebben és ebben az utcában... - Ez nekem érdekes, én tudni akarom, hogy mi történt, mi volt, ki volt, ismerős volt, meghalt, megmaradt. A szív ezt kívánja: az ember tudni akar.
- Sok rokonod, barátod maradt Afganisztánban?
- Rokonom sok, de a családom Pakisztánban van, az anyukám és a testvéreim ott, Pesavarban. Az anyukám megy Afganisztánba, ott vannak ilyen földjeink, és termel növényeket, onnan van neki jövedelme.
- Ő maga is dolgozik a földeken?
- Nem. Ő dolgoztat. Ilyenkor termesztenek dinnyét, sárgadinnyét, amikor meg annak van ideje, kukoricát és mindenféle mást. De ott kevés a víz, és úgy van, hogy amennyi órát befizet az ember, nyolc órát, négyet, egyet, annyi órán át kap vizet a csatornában, hogy lehessen öntözni a földet.
- A testvéreid mit csinálnak?
- Járnak iskolába Pesavarban. Négy testvérem van, illetve az apukámnak van két másik gyereke is az első feleségétől. Az apukám, ő katona volt, még a Rasid Dosztom idejében, és amikor a háború volt a tálibokkal, akkor muszáj volt nekünk menni Afganisztánból, 95-ben menekültünk, aztán 2001-ben visszament, és azóta nem tudunk róla. De várjuk, hogy hátha egyszer mégis hírt kapunk.
- Erre majd visszatérünk, de kezdjük az elején! Beszélj az életedről, a szüleidről, a kisgyerekkorodról.
- 1981. februárban születtem Faizábádban, az ott van Mazari-Sarif környékén. Üzbég nemzetiségű vagyok. Már amikor születtem, akkor is háború volt, és amire visszaemlékezem, az első emlékek, azok ilyen robbanások, a rakéták hangja meg ilyenek. Az iskolában is, ahová jártam, ott is félt mindenki, hogy na most már mi lesz velünk. Még az iskolába is alig engedtek el bennünket, mert mi lesz, ha kitör a harc, és a gyerekek az utcán maradnak, meghalnak. Aztán amikor Pakisztánba mentünk...
- Várjál, ne olyan gyorsan! Még ott tartunk, hogy elkezdesz iskolába járni. Milyen iskola volt? Rendes városi vagy inkább falusias? Padban ültetek? Vagy a földön?
- Ilyen hosszúkás asztalok voltak, azoknál ültünk, mindegyiknél hárman. Vagy húszan voltunk az osztályban, és rendes városi iskola volt. Afganisztánban az úgy van, hogy óvoda, az nem nagyon van, miránk is az anyukánk vigyázott otthon, neki akkor nem kellett dolgoznia, mert apukám jól keresett mint katonatiszt, csak a varrógépen dolgozott, nekünk varrt mindenfélét. Szép házban laktunk, emeletes saját házban, kertje is volt, nem nagy, de azért volt.
Hatéves koromban kezdtem iskolába járni. Jó tanuló voltam, de azért nem mindig, mert ha valami nem érdekelt, akkor nem figyeltem. Angolul például nem szerettem tanulni.
- Már az első osztályokban is tanultatok angolul?
- Igen, már harmadikban tanultuk a betűket, meg kellett ismerni az angol írás betűit. Különben deri nyelven tanultunk, csak egy tantárgy volt pastu nyelven: régi történetek meg mesék, azok voltak a pastu könyvben. Pastuban jó voltam, és a legjobban pedig a történeteket szerettem, a régi történeteket, és egyszer mégis pont abból kaptam egy nullást, mert dolgozat volt, a tanárnő diktálta a kérdéseket, és én nagyon gyorsan írtam, és miközben ő a másik csoport kérdéseit diktálta, én írtam a válaszokat, és amikor a végén a tanárnő azt mondta, hogy tessék, van tíz percetek, hogy megírjátok a dolgozatot, akkor én rögtön mentem és odaadtam neki, hogy tessék, itt van, kész vagyok, és ő azt hitte, hogy lenéztem valahonnan a válaszokat, hogy pisztáztam...
- Puskáztál...
- ...igen, hogy puskáztam. És nekem nagyon rosszulesett, hogy nem hitte, de aztán később megigazultam neki, hogy tényleg mindent tudtam, nem pisz... puskáztam.
- Otthon milyen nyelven beszéltetek?
- Üzbégül csak egy kicsit, mert anyukám nem üzbég, vele deriül beszélünk, de azért a pastut is megtanultam, és aztán később a törököt, ami hasonlít az üzbégre, de törökül már jobban is tudok, mert az üzbéget rég-régóta nem használtam, a törököt meg most is, itt, Magyarországon, mert egy török cégnél is dolgozom. Tudok aztán még perzsául meg urdu nyelven, ami Pakisztánban szokás, na, az urdut, azt nem tudom százszázalékosan, mert mindent megértek, az igaz, de amikor válaszolni kell, akkor néha benne maradok.
- Magyarul remekül beszélsz, és gondolom, angolul is tudsz.
- Tudok, de azt is csak úgy ötven százalékig, mint az urdut.
- Ha jól számolom, ez összesen nyolc. Szóval nyolc nyelven beszélsz. Ez már valami!... De térjünk vissza az iskolához, jó?
- Igen. Szóval úgy volt, hogy nyolc osztály az általános iskola, és hatodiktól már külön vannak a fiúk és a lányok, addig közösen. Férfi tanárunk egy se volt, mindegyik lány vagy nő volt. Én szerettem, hogy nők a tanítóim, mert a férfi, hogyha ideges, azzal nem lehet beszélni, de a nővel, azzal lehet, mert szívvel él, őtőle lehet bocsánatot kérni, ha valami rosszat csinált az ember. Én például rosszalkodtam is, mert piszkáltam a lányokat, és vittek az igazgatóhoz, és ő mondta, hogy hé! te még kicsi vagy hozzá, hogy piszkáld a lányokat, vigyázzál magadra! Mert az történt egyszer, hogy fogadtam az egyik barátommal, hogy na, fogadjunk, hogy nem mered megpuszilni azt a csajt!... Te nem mered!... Fogadjunk!... Fogadtunk, és én odamentem, és megpusziltam. Kaptam tőle egy nagy pofont, de nem baj, másnap is mentem puszilni, és akkor már szólt igazgatónak... az férfi volt, de jó ember, csak annyit mondott, hogy ezt ne csináld, ez nem jó.
- Különben hogyan büntettek az iskolában? És otthon mivel fegyelmeztek, ha rossz fát tettél a tűzre?
- Szerencsére az iskola nem értesítette a szüleimet. A tanárok úgy büntettek, ha rosszat csináltunk, hogy egy faággal, ami így hajlott, elverték a tenyerünket. De volt egy tanár, aki meg ceruzákat tett az ujjunk közé, és úgy szorította meg a kezünket. Anyukánk, ő nem bántott bennünket, de az apukánktól nagyon féltünk. Amikor vártuk, hogy na, most már jön haza, akkor körbenéztünk, hogy egy kis papír se legyen a földön, tisztaság legyen az egész házban és az udvaron is. Tiszteletben tartottuk, hogy követeli a tisztaságot, és szerintem igaza is volt, mert mi muszlimok vagyunk, és a muszlim vallásnak az a lényege, a tisztaság. Szerintem én azért is tartom tiszteletben, tudom elfogadni a más kultúrát, mert így voltam nevelve, igen, az ott kezdődött, a nevelésemkor.
- Említetted, hogy édesapádnak volt egy előző felesége...
- Igen, ők elváltak, de nem úgy váltak el, bíróság előtt, mert nálunk az nem úgy van. Hanem apukámnak másik munkát adtak, át kellett költöznie másik városba, és felesége mondta, hogy ő nem akar menni. Apukám kérdezte: hát akkor én most mi csináljak? Nekem kell menni! És akkor a másik anyukám testvére mondta, hogy majd ő vigyáz rá, és nem baj, ha nem akar menni. Hát jó. És aztán apukám találkozott anyukámmal, az édesanyámmal, és onnan kezdődött a második házasság. Születtünk mi, gyerekek, és növögettünk, és aztán eljött 95, amikor úgy döntött a család, mint nagyon-nagyon sokan Afganisztánban, hogy nem akar félni, állandóan várni, hogy mikor kell menni, visszajön-e apukánk, nem jön vissza, és anyukám nagyon sírt, beteg is lett: teljesen összeomlott neki az idegrendszere, és akkor apukám megígérte, hogy jó, nem maradunk tovább, elmegyünk. El kellett mennünk. Amit tudtunk, eladtunk, a többit ajándékba adtuk mindenkinek, és mentünk. Mentünk Pakisztánba, és ott kezdtünk új életbe. Nagyon sok menekült volt, de mi nem laktunk táborban, hanem bent a városban, Pesavarban béreltünk lakást. És elkezdtünk iskolába járni, az afgán menekülteknek csinált iskolába... ott nem voltak lányok, csak fiúk.
Néhány évig még abból éltünk, amink volt az eladásokból, és aztán amikor tizennégy éves lettem, kezdtem dolgozni. Egy kekszüzemben dolgoztam, nagyon nehéz munka volt, tizenöt kilós dobozokban kellett felvinni a kekszet a második emeletre a csomagolóba. Havi húsz dollár volt a fizetésem, de amikor tíz napja dolgoztam a facturyban, akkor egy srác elment, és én mondtam a főnöknek, hogy ha én csinálom az ő munkáját is, akkor mennyit kapok, és ő mondta, hogy plusz tíz dollárt. És akkor mind a két munkát én csináltam, és harminc dollárt kaptam, reggel hétkor indultam, és este nyolc, kilenc, tízig is tartott, de nem volt más választás, és nem is tudtam abbahagyni. Egy évig dolgoztam ott, és aztán elmentem egy üzletbe dolgozni. Én főztem a teákat meg az ebédet a többieknek, a többi dolgozóknak. Megvettem a kiló húst, és főztem pörköltet meg minden.
- Honnan tudtál főzni?
- Még otthon, amikor kicsi voltam, mindig néztem, ahogy az anyukám főz, ott tanultam. Három vagy négy hónapig voltam a főző, de akkor a főnök azt mondta, hogy ez nem neked való, legyél te a raktáros.
- Nem ízlett neki a főztöd?
- Nem az, hanem hogy megbízott bennem, és a raktáros, az bizalmas, nem: bizalmi állás. És egy kicsit többet is kerestem, akkor már havi hatvan dollárt. A raktáros, az már fizikailag nem volt nehéz, az már fejbe való munka volt: meg kellett számolni, hogy ki mit vitt el a raktárból. Drogériáknak árultunk; ez elvitt tíz karton szappant, az annyi meg annyi sampont, és küldték érte a csekket. Ez a munka, ez 2000. nyolcadik... kilencedik hónapig tartott. De ez az üzlet olyan volt, mint nálunk itt, Magyarországon a kínai piac, hogy nem fizettek adót meg se semmit, és a vámhivatal elfogott két kamiont tele szappannal meg más áruval, és lebuktak, és azzal tönkrement az üzlet.
És aztán 2001-ben apukám ment vissza Afganisztánba, de én mondtam, hogy én nem akarok visszamenni, és anyukám se akarta, hogy visszamenjek, hanem eladta az arany karkötőjét, és odaadta nekem a pénzt, hogy menjek Európába. Volt egypár srác, akik akartak jönni, és velük. Akkor már olyan rossz helyzetben... állapotban voltam, hogy folyton sírtam, hogy velem most már mi lesz. Már nem bírtam viselkedni... elviselni. Csak kimentem az utcára, és már nem bírták az idegeim, teljesen elfordult a fejemben minden. Afganisztánban akkor a tálibok voltak, és jöttek a régi emlékek, nem akartam visszamenni, hazamenni, soha többet.
Tízen voltunk, és elindultunk, hogy átmegyünk Iránba a zöld határon, de még előtte elkaptak minket a pakisztáni rendőrök. De a pakisztáni rendőrök megvehetők, fizettünk nekik és továbbmentünk. A zöld határon át bejutottunk Iránba. Iránban voltunk egy hetet. Fizettünk egy embernek, aki határon át tud vinni...
- Embercsempész.
- Igen, embercsempész! Több mint egy hétig voltunk a határ közelében egy házban. Akkor átvitt bennünket Törökországba, és egy egész éjszaka gyalogoltunk. Reggel hatig, a hegyekben. Napközben aludtunk, megbújtunk valahol, éjszaka mentünk. Ez így volt egy héten át. Kenyeret ettünk és vizet ittunk. És volt, aki hozott kekszet vagy tonhalat vagy más ilyen kaját, amit lehet hidegen is enni. A víz, az elfogyott, és akkor esővizet ittunk, nem volt más. Ami esővizet össze tudtunk gyűjteni.
Akkor elfogtak török katonák, és nagyon elvertek minket. De akkor már nem tízen voltunk, már nyolcvanan voltunk. Útközben mindig jött egy csomó ember. Mindenki külön-külön kezdett útnak, de aztán egy csapatba összejöttünk. Tizenegyen voltunk afgánok, a többi iraki. Iraki kurdok. És a törökök nem szeretik a kurdokat, és sötét volt, minket is megvertek azért. Nagyon megvertek.
Aztán három nap bent voltunk katonáknál, azután kurdokat visszaküldték Irakba, minket meg oda vittek, ahol nyolc vagy kilenc nap előtt voltunk. De Iránban annyira szerencsénk volt, hogy nem kaptak el minket a rendőrök. A törökök letettek a határon, megnézték, hogy megyünk egy kicsit Iránba, és akkor a levegőbe lőttek, az iráni katonák meg gyorsan autóba ültek, és kerestek minket. De nem találtak. Megint egy hetet voltunk a hegyekben, akkor visszaindultunk Törökországba. Tizenkét nap gyalogoltunk, és tizenkét nap múlva értünk egy városba. Van, az a neve, hogy Van. Onnan busszal elértünk Isztambulba.
Isztambulban akinek volt pénze, az továbbment, akinek nem volt pénze, az ott maradt. Nekem száz dollárom volt, és kész. A fiúk akartak segíteni, de én nem vállaltam. Ott volt egy hely, bőrrel foglalkoztak, bőrdzseki meg ilyesmi, azon a részen mindenféle emberek vannak, sok afgán is, és ott megismerkedtem egy emberrel, ő is üzbég volt, és segített nekem. Adott helyet, ahol tudok aludni, és pakoltam a bőröket, azért kaptam egy kis pénzt, és aztán gondoltam, hogy na jó, most már keresek egy embercsempészt. Ez már 2003 végén volt, mert, ugye, egy éve indultam, Pakisztánból, két hónapig tartott az utazás, február óta voltam Törökországban.
Közben egyszer megpróbáltam átmenni Görögországba, nem sikerült. Négyen mentünk. Este kilenckor kezdtünk gyalogolni, reggel ötkor érkeztünk a határra, és van ott egy kis víz, ami Törökországot meg Görögországot elválasztja, és az a víz, az be volt fagyva, jég volt rajta. És nem tudtuk használni a gumihajót, amit vettünk, és amit úgy fel kell pumpálni. Hát most mit csináljunk? Mondták a többiek, hogy meg kell próbálni, hátha megbír minket a jég, és pont én rámentem, és mondtam, hogy jó, ez megbír minket, gyertek. És amint azt mondtam, hogy gyertek, a többiek mind jöttek, egyszerre, és rögtön hallottam, hogy trök-trök, mondtam, hogy tűnés! de már késő, a jég elszakadt... beszakadt. Annyira hideg volt, hogy nem éreztük a lábunkat. Volt, aki levetkőzött meztelenre, volt, aki nem, és összebújtunk mind, és próbáltuk melegíteni egymást. Pont, amikor kezdett világos lenni, jött egy kutya. Ránk nézett, elment. Két perc múlva jöttek a katonák, és elvittek bennünket. Ott voltunk nyolc napot. Nyolc napot a börtönbe, aztán elengedtek. Az volt a szerencsénk, hogy csak négyen voltunk, ilyenkor elengedik az embert. Ha tízen, húszan meg még többen vannak, akkor hopp, be az autóbuszba, vissza Iránba! De most csak annyi volt, hogy a pénzt nem adták vissza, mind ami volt, elszedték. Csak az én pénzemet nem, mert azt nem találták. Be volt varrva ide [a slicc varrásába], azt nem találták ott meg. Azután mondtam, hogy elég, többet én így nem próbálkozom.
Hanem megbeszéltem embercsempésszel, és nem gyalog a zöld határon, hanem országúton, kamionnal. Amikor indultunk, öten voltunk, amikor megérkeztünk Magyarországra, tizenheten. Itt megállt az autó, jött négy ember, ott megállt, két ember. Közben Jugoszláviában átszálltunk egyik kamionból másikba, egyébként ez, amivel átjöttünk, az semmi mást nem szállított. Tök üres volt. Azt nem tudom, hogy hol szálltunk át egyikből másikba, mert sötét volt. De amikor áthozott Jugoszláviából a határon, az dél körül volt, úgy két órakor. Azt mondta a sofőr: „Leszállás!" Mentünk tíz percet, akkor azt mondta: „Viszontlátásra. Menjetek, az ott Magyarország." Hát most mit csináljunk? Álltunk, láttuk a zöld autókat a határon, a jugoszláv rendőröket. Ott álltunk a senki földjén. Ha elkapnak, megvernek, visznek vissza Jugoszláviába, mert azt tudtuk, hogy azok nagyon rosszul viselkednek a határon. Néztünk egymásra, és akkor egyszerre kezdtünk futni Magyarország felé. Csak jussunk be, csak jussunk akár száz méternyire, akkor már nem tudnak visszaküldeni.
Jöttek utánunk a magyar határőrök autóval, és azt kiáltotta a határőr: „Állj! Állj!" Azt hittem, az valami csúnya szó, futottam, futottam. Aztán amikor megfogott, azt mondta: „Na most már állj meg!" Most már persze tudom, hogy mit mondott, de akkor csak féltem. Nagyon nehezen kérdeztem angolul, hogy melyik országban vagyunk. Mondta: „Hungary". De még mindig nem hittük. Féltünk, hogy becsapnak minket, visznek vissza. Mondtuk: nézzük meg a rendszámot! H volt rajta... na, most már jó helyen vagyunk.
Bevittek a határőrségre, és kezdtek jegyzőkönyvet írni, hogy mi van, kinél mi van: óra, cipő, kinél mennyi pénz satöbbi. Utána elvittek egy városba, ma sem tudom, melyik város. Nem Orosháza, de valahol ott, arrafelé. Ott voltunk egy éjszaka, és aztán adtak nekünk egy zöld igazolványt meg egy térképet, „na most már menjetek szépen Békéscsabára".
- Eleve Magyarországra akartál jönni?
- Nem. Angliába. Az embercsempésszel úgy volt megállapodva, hogy Németországig visznek bennünket. De ahogy mondtam, kitett a sofőr a senki földjén, és megfordult és visszament. Nem lehetett beszélni vele, hogy „Te! Az volt megbeszélve, hogy Németországig viszel." Végig úgy volt, hogy kézből kézbe adtak bennünket, és az az ember, akivel megállapodtunk, akinek a pénzt adtuk, az nem volt sehol.
- Mit tudtál Magyarországról?
- Csak annyit tudtunk, hogy európai ország, és itt nem bántják az embereket. De nem is jutott eszembe, hogy itt maradjak.
- Hogy bántak veletek a határőrök?
- Semmi rosszat nem mondtak, és semmi rosszat nem csináltak. Jött a tolmács, mindenkivel, mindenkiről jegyzőkönyvet csináltak. Akkor éreztük, hogy na, tényleg, most már Európában vagyunk. És kaptunk enni is, reggel bevittek egy nagy étkezőbe, kaptunk teát, kiflit, mézet meg egy kis vajat, ebédre valami leves volt, valami főzelék meg hús, sajnos már nem emlékszem pontosan. Azután indultunk Békéscsabára.
- Kaptatok valami információt? Tájékoztattak benneteket róla, hogy mik a jogaitok?
- Igen, igen. Mindenkivel interjú volt, mindenkit külön meghallgattak és tájékoztattak. Miért jöttünk, hogy jöttünk, honnan jöttünk, kivel jöttünk? Azt nagyon kérdezte, hogy kivel. Én meg mondtam, hogy távcsővel nézte, úgyhogy láthatta, hogy az embercsempészen olyan fekete maszk volt, nahát én is csak azt láttam, az arcát nem.
- Milyen nyelven folyt a kihallgatás?
- Deri nyelven. Volt tolmács.
- Segített valamiben a tolmács? Mondott olyasmit, ami a hasznotokra lehetett?
- A tolmács csak annyit mondott, hogy „mondjátok az igazat, nem kell félni, ezek emberek, senkit semmiféleképpen nem bántanak, nem fognak börtönbe csukni, ne féljetek, csak mondjátok az igazat, és kész". És igaza volt, mert ezek tényleg emberként viselkedtek, nem mint a másik országban, Törökországban, ahol nagyon megvertek minket.
- Milyen volt a kihallgatás? Alapos?
- Mindent kérdeztek, mindent... Úgy, mint most szombaton a diszkóban. Volt ott egy csaj, tizenhat éves, és nem akartam megsérteni őtet, mert megfogott engem, és igazi interjút készített, hogy hogy jöttem, mikor jöttem, milyen a kultúrám. A diszkóba mindenki szórakozni megy, de én meg ott ültem, és válaszoltam minden kérdésére, meg a barátai kérdéseire is, akik ott voltak, mert én elfogadok minden embert, és nem akartam mondani neki, hogy te! most inkább menjél táncolni, hanem segítettem nekik, hogy többet megtudjanak abból, amit én tudok.
- Ott tartottunk, hogy elindítottak benneteket Békéscsabára.
- Igen. És én nem akartam itt maradni Magyarországon, és mondtam a fiúknak, hogy jó, most van három nap tartózkodási engedélyünk, induljunk tovább. De senki nem akarta, és akkor én is mondtam, hogy hát jó, akkor menjünk Békéscsabára.
Beértünk a táborba, mentünk a karanténba. Nekem már csak húsz euróm... dollárom volt. Amikor kijöttünk a karanténból, kaptunk három hónap tartózkodási engedélyt. Akkor interjú volt, meghallgatás...
- Ne olyan gyorsan, érdekelnének a részletek is: ki fogadott benneteket, amikor megérkeztetek Békéscsabára?
- Békéscsabán először is kerestük a tábort. Mutattuk a térképet egy nőnek, az nem tudott beszélni angolul, se semmi, de mutatta, hogy jobbra, balra, előre, ott lesz zászló. Még egy másik ember is mutatta, odaértünk, bementünk. Mindenkinek oda kellett adni a papírt, amit hoztunk, a tartózkodási engedélyt, megnézték a csomagunkat, ki mit hozott, azután bevittek a karanténba.
- A karantén előtt nem találkoztatok szociális munkással?
- Nem, akkor még nem úgy volt, mint most, csak a biztonságiakkal találkoztunk. De különben ez nem is napközben volt, hanem már este hét órakor. A karanténban ott volt egy nővér, az adta ki a lepedőt, és mutatta meg az ágyat: négy ember ebbe a szobába, kettő abba. Akkor már volt bent valami huszonöt ember, meg mi jöttünk tizenhatan, mert a tizenhétből, akik voltunk, egy elmaradt. Megfürödtünk, lefeküdtünk, de nem bírtunk aludni, csak mozogtunk egész éjjel, hogy most mi lesz. Reggel, az nagyon érdekes volt, mentünk reggelizni, és a biztonsági ember mondta: „Sorba, sorba." Nálunk a scsorba, az leves, nem kérdeztem semmit, kaptam a teát meg ami volt hozzá. Másnap megint: „Sorba." És persze már megint nem leves volt, hanem sorba kellett állni, és kaptuk a teát.
Reggeli után jött a Zsuzsa, ő volt a karanténban a szociális munkás, Perák Zsuzsa, és ki kellett tölteni az adatlapot, meg fénykép is kellett. És utána aztán jól éreztem magam, hogy na most már vége lesz, de aztán tizennyolc napot ott kellett maradni a karanténban, míg meg nem jött az eredmény, vérvétel meg minden, addig nem engednek ki.
Aztán kiengedtek, és mehettem a másik épületbe, és kezdődött a rendes tábori élet. Ott a béemes szociális munkás volt, és nem nagyon mertünk hozzá járni, mert bizalmatlan volt mindenki. Új ember, új élet, új nyelv. Meg hát nem is akartunk maradni, tovább akartunk menni. Ezért is nem voltunk kíváncsiak.
A húsz dollárom, az gyorsan elfogyott, nem volt semmi pénzem, meg nem tudtam aludni, és kerestem munkát, hogy most már legyen valami. Nagyon nehéz volt.
- Hogy találtál munkát?
- Az úgy volt, hogy egy nap nagyon nehéz napom volt, azt is mondhatom, hogy majdnem öngyilkosságba akartam kezdeni. Már elmúlt két hónap, három hónap, és semmi... Csak úgy voltam, és nem is akartam kimenni a táborból, pénz nélkül minek? Csak úgy nézelődni? Bent, a táborban hosszú volt az idő. Internetezés, chatelés, zenehallgatás. És amikor lezárták az internetszobát, és mindenki elment dolgozni, akkor kezdődött a szomorúság. Televízió, az volt, de nem a szobákban, és ha én nem azt a csatornát akarom nézni, akkor most mi van? Lehetett még, mondjuk, focizni, de kemény pálya volt, beton, és valakinek a keze kiment a helyéről, valakinek a lába, és féltünk, hogy nekünk is bajunk lesz.
- Mit szóltál a magyar konyhához?
- Jó volt, de egy kicsit furcsa. Megszoktam.
- Térjünk vissza a munkához! Ott tartottál, hogy két-három hónap múltán már nagyon rossz lelkiállapotban voltál.
- Igen, és mindennap ott álltam a kapuban, és néztem, hogy jön-e valami autó, és nem kell-e segédmunkás valakinek. És már épp fel akartam menni a szobába, amikor egy srác szólt, hogy „nem akarsz dolgozni?" „De - mondtam -, hogyne! Mikor?" Azt mondta, egy óra múlva, lehet, hogy csak egy napra, az is lehet, hogy kettőre, háromra. Nem kérdeztem én, hogy mit fizetnek, mit kell csinálni, csak gyorsan fölmentem, fölöltöztem, mehetünk! És jöttek attól a török cégtől, amelyiket említettem az elején, és tapétát kellett pakolni kamionból. Három nap munka volt, és kerestem tízezer forintot. Amikor bementem a táborba, mindenki kért tőlem pénzt, de én az egészből vettem egy telefont. Kártya nélkül, de legyen, arra még szükség lesz. És két hét múlva megint keresett engem annak a török cégnek a főnöke, merthogy tudtam egy kicsit a nyelvet. És dolgoztam, és aztán újra hívott, és azt mondta: „Ha itt akarsz maradni Magyarországon, vagy hát ameddig itt vagy, én adok neked munkát, dolgozhatsz nálam, mert látom, hogy jól dolgozol. És azt tanácsolom, hogy maradjál, mert máshol megint nulláról kell kezdened. Ha kell, adok neked segélyt, mindenben segítek, de maradjál! Ha Isten segít, itt is megkaphatod azt, amit az élettől remélsz." Ő akkor már vagy tíz éve itt élt. Mondtam, hogy jó, de megfogadni semmit se tudok megfogadni, de ha szükség van rám, naponta egy óra, két óra, öt óra, jövök, dolgozok neked. Azt mondta, jó, így is jó. És attól kezdve, amikor csak időm volt, mentem. Még nem volt munkavállaló engedélyem. Neki igazán nem kellett volna ember, de látta, hogy nagyon dolgozom, és nem akarta, hogy másik országba menjek.
És lassan-lassan barátok lettünk. A városi üzletébe is mentem, ott megismerkedtem a magyar csajjal, aki ott dolgozott, tőle is tanultam egy kis magyar nyelvet, mindenkitől. És összeszedtem sok barátot, de egy nap megint kezdtem menni tovább, és a főnök mondta, hogy nagyon sajnos, ne hagyjam itt a barátokat meg minden, de én nem figyeltem a jó tanácsaira, és mentem, és a Rajkánál elfogtak a határon. Elfogtak, visszajöttem, és azt mondtam, jó, most már nem megyek, maradok.
- Nem lett belőle kellemetlenséged, hogy megpróbáltál átmenni a határon?
- Nem, csak jegyzőkönyvet csináltak, visszaküldtek a táborba. Aztán beszélgettem az ügyvéddel, és mondtam, hogy most már igazán akarom mondani igazat, mert addig semmit sem mondtam magamról, csak hülyeségeket, és hogy nem akarok maradni. És az új interjúban mindent elmondtam, ahogy van, a béemesnek, és kértem a menekültstátust, és megkaptam.
Én annak a török embernek nagyon sokat köszönhetek. Ötvenkét éves, és nagyon jó szíve van. Elfogadott a családjába, és én is elfogadtam mint a családomat. Van egy felesége, az is török meg egy kislánya. Tizenkét éve itt él Magyarországon. És amikor például mondtam neki, hogy most már a Menedéknél fogok dolgozni, mert nála is jól érzem magam, de mint szociális asszisztens nagyon sok emberrel fogok megismerkedni és sok embernek tudok segíteni, ő azt mondta, jól van, de ha nem érzed jól magad, bármikor visszajöhetsz, és ha van szabad időd, akkor is gyere nyugodtan. És most már úgy van, hogy napi nyolc órát a Menedéknél dolgozom, két órát meg nála mint ügyintéző. Okmányiroda, egészségügyi pénztár meg más ilyen helyek: amikor kaptam a menekültstátust, akkor megtanultam, hogy mit hogyan kell csinálni, hogyan kell mondani, és ebben sok mindenki segített, mert például mentem mindig a szociális munkáshoz, és mutattam, hogy ezt jól írtam-e, és kijavította, és másnap újra mentem, és mondta, hogy igen, így már jó. Csak a lakcímkártyához kellett segítség, azután személyi igazolvány, adókártya, TAJ-kártya, azt már mind egyedül intéztem. És közben tanultam, hogy kell csinálni, és tanultam magyarul. És jól elfogadtak engem mindenhol.
2004 októberében kaptam meg a menekültstátust, és november 10-én kiköltöztem albérletbe. Sokáig egyedül laktam, és a barátnőm, aki magyar lány, ő csak mindig jött hozzám, egy napot, két napot, de aztán mondtam neki, hogy gyere, költözz hozzám, és ha nem tetszik, ne maradj.
Amikor meglett a személyi igazolvány meg a TAJ-szám, akkor a főnök bejelentett hivatalosan, lett törvényes munkahelyem.
- És hogyan lettél szociális asszisztens?
- Úgy, hogy amikor bármi problémám volt, mindig Zsuzsához fordultam, tőle kértem tanácsot, és kellett volna jönni Budapestre nyelvi tanfolyamra, mert akkor Békéscsabán még nem volt, de nekem muszáj volt dolgozni, hogy tudjam fizetni az albérletet meg az életet, és nem tudtam jönni a nyelvtanfolyamra, hanem kértem, hogy vizsgázhassak, szóbeli vizsgát kértem. És megtettem a vizsgát, és sikerült. És segítettem a táborban, ha kellett török tolmács meg perzsa meg deri meg pastu, akkor mindig engem hívtak. És látta Zsuzsa, hogy engem nagyon elfogadnak a táborban, mindenkivel jó kapcsolatban vagyok, és megkérdezte, hogy ha megpályázza a nevemben az asszisztensi állást, akkor azt akarom-e. Mondtam, hogy igen, és megnyerte a pályázatot... hát így.
Jól érzem magam az életben, csak a gyomrom ég, de az már azóta, hogy eljöttem Pakisztánból. A sok izgalmak miatt van, és csináltak tükrözést meg ultrahangot, de nem találtak semmit, csak hogy sok a savam. Szedtem rá gyógyszert, de allergiás lettem rá, a másik nem volt jó, a harmadik sem, úgyhogy nem iszom kávét, nem iszom teát, csak szénsavmentes vizet, nem eszem hagymát, kolbászt, édeset, és így jó.
- Családoddal, édesanyáddal hogy tartod a kapcsolatot?
- Telefonon. És történt egy dolog az utolsó két hónapban: kérvényeztem, hogy anyukám hadd jöjjön ide, és idegenrendészet nagy nehezen engedélyezte, hogy küldhessek meghívólevelet, és elküldtem, de a postán eltűnt a levél. És aztán kellett kezdeni elölről, és a végén a vízumosztály elutasította a kérést. És másodszor is elutasította, és aztán amikor sikerült beszélni velük, akkor kiderült, hogy nem tudták, hogy van munkám, dolgozom. És nekem jogom van vendégül látni anyukámat, egyébként nem is akar itt maradni, és én meg rosszul vagyok Pakisztánban, meg a munkámat is elveszíteném, lehet, hogy mind a kettőt, és az albérletet is fizetni kell, ameddig távol vagyok, úgyhogy kiszámítottam, az összesen több mint félmillió forint. Pont tegnap beszéltem a vízumosztállyal, és mondták, hogy kérelmezzek, most már meg fogják adni az engedélyt. Anyukám közben a nagy izgalmaktól kórházba került, talán majd holnap tudok vele megint beszélni telefonon. Az orvos különben nem is gyógyszert írt fel neki, hanem az én nevemet írta fel egy papírra: én kellek neki, hogy meggyógyuljon. Az kell, hogy lássa: van hol aludnom, van miből éljek, dolgozom. Dolgozom a táborban, és a cégnél pedig raktáros voltam, aztán titkár voltam az irodában, és most meg már ügyintéző vagyok. Ha a cég autót vesz, én íratom át a cég nevére, járok a bankba, villany, gáz, azt is én intézem. Napi két-három óra alatt mindent elintézek, okmányiroda, APEH, minden.
- Továbbtanulás? Tervezed?
- Tervezem, tervezem, de most nem vagyok olyan erőben. Szeretnék lakást venni, és azért kell pénzt gyűjteni. Ha meglesz a lakás, akkor már nem kell annyi pénzt gyűjteni, elég lesz a nyolc óra munka, marad két-három óta tanulásra.
- Kedvenc szórakozásod?
- Szeretek olvasni is, moziba járni, táncolni. A társaságtól függ, én nem akarok senkit megsérteni, tudok alkalmazkodni.