A magyarországi menekültügy története

Józsi bácsi az életéről mesél:

"A Monarchia időszaka alatt születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, Magyarországon nősültem, a Szovjetunióban dolgoztam, és ukrajnai állampolgár vagyok." Egy hallgató megjegyzi: "Akkor maga bizonyára sokat utazott életében." "Egyáltalán nem" - válaszolja Józsi bácsi - "el sem hagytam a szülővárosom."

Ahogy ez a közkedvelt kis anekdota is illusztrálja, a Magyarországra és az onnan történő népesség vándorlás csakis a kelet-közép-európai térség gyakori politikai változásainak ismeretében értelmezhető, érthető meg. Magyarország ezen sajátos jellemzői a képlékeny határokkal teli történelmében, valamint a szomszédos országok magyar származású állampolgárainak erős migrációs tendenciáiban gyökereznek. Napjainkban, főleg a fent említett tényezőknek eredményeképpen nagyjából 3 millió kisebbségi magyar él a környező országokban. Az ország földrajzi elhelyezkedése is kulcsfontosságú. Ezen tényezők összessége formálta Magyarországot mai alakjára.

Történelmi háttér

A nemzetközi vándorlás döntő szerepet játszott Magyarország történelmében a 10. századi államalapítás óta. A 16. századtól kezdve a mai közép- és kelet-európai országok néhány nyugat-európai területtel együtt a Habsburg Birodalom részét képezték. Politikailag és közigazgatásilag is egyetlen entitásként működött, ennél fogva teljesen megszokottnak számított a népesség vándorlása a birodalom egyik területéről a másikra. A 18. század folyamán megtervezett letelepítő akcióknak lehettünk szemtanúi a birodalom határain belül. Később is a történelem folyamán az Osztrák-Magyar Monarchián belüli vándorlás természetes jelenség volt. Míg a korai népesség mozgások többnyire befelé irányultak, az 1880-as évek és az első világháború között a kivándorlások száma ugrott meg jelentősen, olyannyira, hogy "balsorsként" illetve "keserű magyar hagyományként" is szokták jellemezni ezen időszakot. amikor is kétmillió ember hagyta el az országot, elsősorban gazdasági okok miatt.

Az első világháború kitörése egy időre megszakította ezen vándorlási folyamatokat, és a háború végeztével a Versailles-i békeszerződéssel egy új keletű migrációs problémával kellett szembesülnie az országnak; magyar kisebbségek rekedtek az anyaország területén kívül. Ennek eredményeképpen új és számottevő mértékben kényszervándorlási folyamatok indultak el; 1919 és 1923 között mintegy 200.000 etnikai magyar települt vissza Magyarországra.

A második világháború valamint az azt követő békeszerződések, kilakoltatások és kényszer letelepedések további vándorlási hullámot eredményeztek, jelentősen átrajzolva ezzel Kelet-Közép-Európa etnikai térképét. Mintegy 200.000 németajkút telepítettek ki Magyarországról valamint 73.000 szlovák hagyta el Magyarországot a "lakosságcsere" keretében. A második világháborút követő három évben becslések szerint több mint százezren hagyták el Magyarországot, ugyanakkor 113.000 kisebbségi magyar települt vissza Csehszlovákiából, 125.000 Erdélyből, 45.000 Jugoszláviából és 25.000 a Szovjetunióból.
1947-ben, a kommunista hatalomátvételt követően a határok lezárultak. Az állam tiltotta a vándorlást; az ország illegális elhagyása és a külföldről való hazatérés elmulasztása bűncselekménynek minősült.

A határok az 1956-ban a forradalom eredményeképpen valamelyest megnyíltak. A következő röpke három hónapban közel kétszázezren menekültek el az országból Ausztrián keresztül. Legtöbbjük végül az Egyesült Államokban telepedett le, de egy részük 50 különböző ország területén szóródott szét. Az ezt követő négy évtizedben a kivándorlás csak bizonyos esetekben volt engedélyezett.
A bevándorlást is korlátozták, próbálták kizárólag a kormányközi egyezményekre, család újraegyesítésekre (gyakran névházassággal, hogy megszerezzék a szükséges papírokat) és politikai megfontolásokra és szolidaritásra szorítani, mint például kubai munkások valamint a Keleti Blokk baráti országaiból érkező diákok befogadása. Azon ritka esetek, amikor a menedékkérőket befogadta az ország - mint például a görög polgárháború vagy az 1973-as Egyesült Államok által támogatott chilei Pinochet puccs elől menekülők, - azonban nemigen kerültek napvilágra. A szigorúan őrzött határok, megszigorított vízum követelmények, a visszafogadási egyezmények, valamint a környező országokba történő utazási megszorítások eredményeképpen Magyarország még tranzit ország sem volt a migránsok számára ebben az időszakban.
Az 1990-es kelet-európai radikális politikai és társadalmi változások után a Magyarországra és az ország területén keresztül történő népesség vándorlások mértéke is és jellege is megváltozott. Az 1990-es évek elején a kelet-közép-európai országokban lezajló politikai változásokkal egy időben a bevándorlók száma is megnövekedett. Magyarország 1989-ben csatlakozott "a menekültek helyzetére vonatkozó" 1951-es Genfi Egyezményhez. Mire az egyezmény hatályba lépett, több mint 30.000 - a Ceausescu diktatúrája elől menekülő - nagyrészt magyar nemzetiségű román állampolgár tartózkodott Magyarországon. Többségük nem csak átmenetileg telepedett le az országban. A második legnagyobb menekült csoport a volt Jugoszlávia területéről érkezett több hullámban, az ország területén dúló fegyveres összecsapások intenzitásának ütemében.
1997-ig Magyarország földrajzi korlátozással csatlakozott az egyezményhez, azaz csak "Európában történt események" miatt menekülők védelmét vállalta. Ezen földrajzi korlátozás feloldásával egyidejűleg azonban nagymértékben növekedett az Európán kívüli menekültek (főként Afganisztánból, Bangladesből, Irakból) száma, a beadott kérelmek közel felét tették ki. A menekültek másik fele Jugoszláviából érkezett, a koszovói válság elől menekülve. Az elmúlt években a hazánkba érkező menekültek száma folyamatosan csökken, tavaly mindössze 1600 ember kért védelmet. A következő táblázat az 1997-tól napjainkig érkezett menedékkérők, és elismert menekültek számát mutatja. A kék oszlopok a kérelmezők, a lila pedig az elismert menekültek számát jelöli.

táblázat