Mit akarunk még a külföldiektől?

2011/05/13
Törzs
Ezt a mondatot nekem kellett kimondani ahhoz, hogy tényleg meghallja valaki. Egy nagyon egyszerű, már-már rutinfeladat hozta elő a problémákat. Az albérlet keresése nagyon rutinszerű, főként, ha valaki főiskola vagy egyetem alatt másik városba kerül. Nem mindenki választja a kollégiumot. Valójában hiába jó buli, de valljuk be, tanulni nem egyszerű ott, túl sok és nagy a csábítás. Ez a felnőtté válási vizsgasorozat egy darabja. A frissen érettségizett is két klikk és három telefonhívásból megszerzi az új lakást, persze a szülő pénztárcájából. A négy éve Magyarországon élő, magyarul jól beszélő külföldi többnyire már odáig sem jutott el a telefonhívások során, hogy megszervezzen egy albérletnézést. Külföldieknek nem kiadó, jött a válasz. Szörnyű érzés egy felnőtt harminc éves embernek, hogy teljesen impotensé teszi egy másik társadalom. Valamennyi készség és képesség birtokában van akár az a fent említett hirtelen felnőttnek számító kamasz? Miért nem veheti igénybe ezt a szolgáltatást? Miben más az ő szándéka és pénze? Mégis jobban örül egy főbérlő, ha magyar, akivel a bérleti szerződést aláírja. Miért is? Megbízhatóbb? Egy egyetemet kezdő 19 éves aligha. Biztosabb az anyagi háttere? A mai világban egy határozatlan idejű munkaviszony legalább félisteni rangra emeli az embert. Ez a külföldiek esetében mégsem elég. Sajnos még csak azt sem mondhatnám, hogy a magyar nyelvet érthetőbben beszélné egy kamasz. Valójában szánalmas valamennyi érvünk, amivel félelmünket és nemtudásunkat leplezzük. Nem ismerjük a kultúrákat, más társadalmi berendezkedéseket sem, nem ismerjük a külföldieket. Hatványozottan igaz ez a nem európai országokból érkezettekre. Tartunk is tőlük rendesen. Különböző indokokkal érkeznek külföldről hazánkba, és egyénfüggő, hogy maradnak-e. Valaki menekül, valaki egyetemre jön, valakit a „business” hoz. Tanulnak, dolgoznak, barátokat szereznek, és persze szerelmesek is lesznek. Élik velünk a hétköznapjaikat. Miért várunk ettől többet tőlük? A kérdés úgy hangzik helyesen, miért nem várunk el többet magunktól? Miért nem probléma az, hogy van, aki azt gondolja, Irán afrikai ország? Miért nem baj az, hogy nem tudjuk, ki az arab és ki a perzsa? Miért nem kínos, ha összekeverünk egy kínait és egy vietnámit? A kérdések sorát folytathatnám. Azt is szilárdan állítjuk magunkról, hogy befogadóak vagyunk, és vendégszeretők. Ha ez így van, akkor miért nehezítjük meg az ideérkezők életét? Mást mondunk, és mást teszünk. Nem gondoljuk, hogy idegenellenes lenne a viselkedésünk, mégis sok helyzetben az. Aztán mi távozunk sértődötten, vagy lapozunk tovább az újságban, ha ezzel szembesülünk. Egy dolgon pedig elgondolkodhatnánk. Minden családban van egy rokon, aki összepakolt és külföldre költözött. Bizonyára van legalább egy közeli ismerős, aki tanulni vagy dolgozni ment más országba. Látjuk az okait, elfogadjuk az érveit, kívánjuk, hogy elérje a céljait. Azt meg csak remélhetjük, hogy nem bánnak úgy velük, mint mi megtesszük a nálunk élő külföldiekkel. Kocsis Anett