Gyerekklubok Budapesten élő menekült gyerekek számára - élménybeszámoló egy önkéntesünk tollából

AZ ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által támogatott szolgáltató projektünk keretében heti rendszerességgel tematikus gyerekklubokat szervezünk a Budapesten élő menekült gyerekek számára. Az elmúlt időszakban érkezett adomány-felajánlásoknak köszönhetően az elkövetkező hónapokban lehetőségünk van olyan programokat is szervezni, amelyek extra költségekkel járnak. Az őszi szünet hetére eső foglalkozásunk keretében 20 gyerek és 10 önkéntes társaságában a Budapesti Állatkertbe látogattunk.

Élménybeszámoló egyik önkéntesünk tollából: 

2015 nyara a menekültválságé volt. Nekem szintén az a nyár, amikor hat év külföldi útkeresés után hazaköltöztem. Az már csak véletlen egybeesés, hogy ezt a pár évet migrációs tanulmányokkal és más bevándorláshoz kapcsolódó civil- és nemzetközi szervezeteknél gyakorlatszerzéssel töltöttem. A válsághelyzet fényében pedig természetesnek tűnt, hogy ez itthon sem lesz másképp. Így kezdődött a Menedéknél az önkéntes tevékenykedésem, melynek első állomása a Fővárosi Állatkert volt.

Be kell, hogy valljam, a kecskesimogató és a bogárház már kislányként sem hozott igazán lázba, az viszont annál inkább, hogy megismerjem és körbevezessem a gyerekeket, megtanítsam nekik az állatok nevét és főként, hogy azt éreztessem velük, hogy ők Magyarországon otthon vannak.

Az előzetes elképzeléseimmel ellentétben a gyerkőcök nem voltak félénkek, elég, hogy kiértünk az utcára két hatéves kislány szorította a kezem és legnagyobb meglepetésemre tökéletes magyarsággal tolta a rizsát. Egyikük épp azt mesélte, hogy habár nagyon szereti a matekot, lehet, hogy inkább költő lesz, és miközben lelkes szavalásba kezdett, én arról ábrándoztam milyen jót is tenne a magyar társadalomnak egy fekete Nobel-díjas magyar költő. Az is kiderült, hogy kis költőnk kedvenc állata a nyuszi meg a ló, mert mindkettőnek az övéhez hasonló nagy fehér fogai vannak. Humoristának se lenne rossz gondoltam, mikor már a harmadik szóviccet mondta. Ekkor kezdtem ráeszmélni, hogy a szerepek felcserélődtek, most én vagyok a diák, és ahelyett, hogy tőlem tanulná az állatneveket, én kapom tőle a legaktuálisabb magyar szlenget. Ez a meglátásom akkor igazolódott be, mikor a másik kislány ide-oda ráncigálva mesélte, hogy épp melyik állatról mit olvasott az e havi állatos magazinban, és lelkesen mesélte a többieknek, hogy merre honos a zebra, és milyen érdekes, hogy pont a másik irányba görbülnek a szempillái. Kis csoportunk legfiatalabb tagja egy négyéves kurd-tibeti kisfiú volt, akinek a teljesség kedvéért a kedvenc állata a krokodil és szinte olyan önállóan jön, eszik-iszik, kérdez és figyel, hogy azt bármelyik kisiskolás megirigyelhetné. 

Épp a kecskéket etettük, mikor egy magyar kisfiú odajött ismerkedni és a legkisebbre mutatva kérdezte, hogy “Na és ő kínai?” Mire a kis állatszakértő büszkén rávágta, hogy nem, itt mi mind félig magyarok vagyunk. Félig, mert bár a szülei pakisztániak, ő már itt született.

Ebben a félig magyarságban van valami fájó, mert azt sugallja, hogy te csak félig tartozol ide. Meggyőződésem, hogy a kongói bevándorlók gyerekei egy brüsszeli játszótéren hasonló helyzetben biztos belgának vallották volna magukat, és az ottaniak szeme se rebbent volna.

A gyerek, az elsősorban gyerek és ahhoz, hogy egy befogadó társadalmat teremtsünk szükség volna arra, hogy ne csak ne címkézzük fel őket a játszótéren, de ne is érezzék azt, hogy ők csak félig magyarok. Úgy érzem, ha az állatvilág megismertetéséhez a bevándorláspolitika mesterdiplomám kevésnek is bizonyult, ahhoz elég viszont, hogy a tanultakat a hazai kontextusban saját bőrömön is megtapasztaljam, azaz a menekült nem egy passzív, pátyolgatásra szoruló valami, amit mi magyarok beintegrálunk a rendszerbe, hanem a társadalmi integráció egy olyan kétirányú folyamat, ahol kölcsönösen tanulunk egymástól, és hozzásegítjük egymást egy jobb, színesebb élethez. Legalábbis bízom benne, hogy így lesz, és ennek gyakorlásához a Menedéknél önkénteskedni klassz lehetőség.