Befogadásról és együttélésről – a kölni események kapcsán

Írni kell arról, ami Kölnben történt. Még akkor is, ha fogalmunk sincs sem a részletekről, sem a mozgató erőkről.
Sokat gondolkodtunk azon, hogy mit mondhatunk erről az incidensről. Felmerül az elhárító reflex: törpe kisebbség... ne általánosítsunk... nem is biztos, hogy bevándorlók voltak, stb.
De nem mondjuk ezt! Egy ilyen társadalmi jelenség nem egyedi, elszigetelt cselekmény, még akkor sem, ha ezer ember követi el az egymillió újonnan érkezett közül vagy a több millió, évek óta Németországban élő és boldoguló menekült, bevándorló közül. Persze 999 ezren jogosan kérik majd ki maguknak, hogy ők ilyet soha nem tennének.
Nem általánosítunk, de nem is tagadjuk a problémát. Nem lenne az sem mentség, hogy régóta ott élők, német állampolgárok követték el a rémisztő tetteket. De – ennyit azért tudunk – biztosan nagyszámú migráns, sőt menedéket kérő is volt a résztvevők között.
A legtöbb, a társadalmi és lelki problémák iránt fogékony ember tudja vagy érzi, hogy mi vezethet az ilyen jelenségekhez. Anómia (a társadalom elidegenedett atomokra hullása), kulturális sokk, demográfiai és társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi mobilitás hiánya és hasonlók. Ez azonban szintén nem segít, ha mindezek megértése és megszüntetése helyett a gordiuszi csomó könnyen átvághatónak tűnik: nem kellett volna beengedni őket! Hiszen mégiscsak ez a probléma eredetinek vélt oka.
Akkor vagyunk következetesek, ha mindig, minden helyzetben a gyengébbek, az elesettek, a segítségre szorulók mellett állunk ki. Ha emberek Szíriából, Irakból, Afganisztánból vagy máshonnan menekülnek, akkor emberséges befogadási körülményeket kell biztosítanunk. Pont. Ez a történet itt véget ér. Ha nőket bántalmaznak - akár egyedi esetekben, akár tömegesen - bárhol a világon, akkor meg kell védenünk az áldozatokat. A bűnösöket meg kell találni és meg kell büntetni, ugyanis, aki bűnt követ el az büntetést érdemel. A büntetés célja csak részben az egyéni megtorlás, fontosabb az, hogy a büntető hatalom kijelöli, normákba önti és érvényesíti az elfogadható viselkedés határait. Azért kell büntetni, hogy a társadalom jelezze, mi az, amit már nem tud elfogadni. Nem vitás, nem kérdés: itt szükség van büntetésre. Ebben a történetben itt a pont. A társadalomnak, a humánusan gondolkodóknak nem megtorlást, hanem a keretek kijelölését kell követelnie. Aminek az is része, hogy a társadalom minden tagja, így a velünk élő külföldiek számára világossá tesszük, hogy hol vannak a határok, mi elfogadható és mi nem az. Ha lehet, mindezt nem utólag kellene tenni, az áldozatokat segítve, és a bűnösöket büntetve, hanem megelőző céllal, folyamatosan: oktatva, tanítva, nevelve, a kultúrát és az értékrendet megismertetve, akár felnőttekkel is, és igen, akár kötelezően is.
Az, hogy a migráció általában, és ezen belül a menekültek befogadása miként függ össze a Kölnben történtekkel, fontos és nyomasztó kérdés, melyhez mindenkinek felelősen kell közelíteni. Nekünk, segítő társadalmi szervezeteknek viszont az a dolgunk, hogy folyamatosan a gyengék és az üldözöttek mellett álljunk. Most két nagy feladat is van. Egyrészt védelmet nyújtani a rászorulóknak. Kimenteni embereket a tengerből, fűtött hajlékot és jó szót adni a menekülőknek. Másrészt munkálkodni azon, hogy a társadalom, amelyben az idevándoroltakkal együtt élünk, minél jobb hely legyen. Ehhez szükséges, hogy egyetértsünk az elfogadható és a megengedhetetlen tettek megkülönböztetésében, az utóbbiak következetes üldözésében, akárki is követi el azokat. Sem a migráns háttér sem az őshonosság nem ment fel, ha valaki bűncselekményt követ el. Egyik feladat sem könnyű, azonban, ha következetesek vagyunk, akkor nincs közöttük feszültség és ellentmondás.